Wass Albert: Hagyaték 
  
"Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen 
népe és nemzete vagyunk! Elhagyta-e az Úr valaha is 
azokat, akik obenne bíztak, akik az Ő törvényei 
szerint éltek, akik az Ő parancsolatait követték? 
Soha! Az Úr nem hagyta el az Ő magyarjait! A magyarok 
hagyták el az Urat! Térjetek vissza hozzá, s Ő 
megvédelmez benneteket, magosra emel, de tudjátok is 
ezt, lássátok magatok elott a boldogságos szép 
jövendot, amit az Úr számotokra készített, lássátok, 
magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a 
lélek s a lélekkel együtt pusztul a nép." 
  
"Nem sokaság, de lélek végez csoda dolgokat 
Nem nyelv teszi az embert. Az ember lelke emeli rangra 
a nyelvet, vagy taszítja az útszéli árokba, a 
használat erkölcsi mércéje szerint. Ne féljetek . A 
magyar lélek él. Teremto Istenünk működik benne és 
általa. Ne csüggedjetek. Gondozzátok csak hűséggel a 
mustármagvakat." 
  
"A nemzet nem számokban él, de lélekben." 
  
"Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz, 
az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem 
önmagában. S az ilyen számra nincs szabadság. A vékony 
hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában." 
  
"Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív 
kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az írás? 
Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság 
szabadokká tészen! Mitol szabadít meg? Hát a 
tudatlanságból eredo bajoktól meg nyomorúságoktól." 
  
"Mert az Úr nem a hegyek tetején ül s nem is 
valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, 
hanem bennünk él és bennünk dolgozik. Isten a mi 
életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól 
hozzánk." 
 
 
  
 
VIRÁGTEMETÉS  
Kolozsvár, 1927  
Annak, aki velem temetett. 
   ELŐHANG  
     Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.  
     És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.  
     De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.  
     És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.  
     És jött az első szél: és nem döntötte össze.  
     És jött a második szél: és az sem döntötte össze.  
     És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.  
     És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.  
     És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.  
     És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.  
Szentgotthárd, 1926. november 14.  
  
 
 
 
Erdélyi fák között  
  
 
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.  
Ősszel, – mikor a hervadás leszáll  
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.  
És tavasszal, mikor a holt mezőkre  
az élet lüktetése visszatér.  
Nálunk akkor is hull a falevél.  
Nálunk akkor is búsak a lelkek,  
mikor a rónán pacsirta dalol,  
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…  
 
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,  
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,  
az a kevés is mind, mind lepereg...  
Erdélyi fák között, én nem tudom  
miért, – de kétszer hullanak a levelek...  
 
 
 
 Üzenet haza 
  
 
  
  
Üzenem az otthoni hegyeknek:  
a csillagok járása változó,  
és törvényei vannak a szeleknek,  
esőnek, hónak, fellegeknek,  
és nincsen ború, örökkévaló.  
A víz szalad, a kő marad,  
a kő marad...  
Üzenem a földnek: csak teremjen,  
ha sáska rágja is le a vetést,  
ha vakond túrja is a gyökeret.  
A világ fölött őrködik a Rend  
s nem vész magja a nemes gabonának,  
de híre sem lesz egykor a csalánnak;  
az idő lemarja a gyomokat.  
A víz szalad, a kő marad,  
a kő marad...  
 
Üzenem az erdőnek: ne féljen,  
ha csattog is a baltások hada.  
Mert erősebb a baltánál a fa,  
s a vérző csonkból virradó tavaszra,  
új erdő sarjad győzedelmesen.  
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda  
a gyilkos vasat rég felfalta már,  
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel  
hasznos anyaggá vált a föld alatt.  
A víz szalad, a kő marad,  
a kő marad...  
 
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:  
ha egyenlővé teszik is a földdel,  
nemzedékek őrváltásain  
jönnek majd újra boldog építők,  
és kiássák a fundamentumot,  
s az erkölcs ősi, hófehér kövére  
emelnek falat, tetőt, templomot.  
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,  
ki nem hamuval és nem embervérrel  
köti meg a békesség falát,  
de szenteltvízzel és búzakenyérrel  
és épít régi kőből új hazát.  
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:  
a fundamentum Istentől való,  
és Istentől való az akarat,  
mely újra építi a falakat.  
A víz szalad, a kő marad,  
a kő marad...  
 
És üzenem a volt barátimnak,  
kik megtagadják ma a nevemet:  
ha fordul egyet újra a kerék,  
én akkor is a barátjok leszek,  
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.  
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk  
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:  
a víz szalad, de a kő marad,  
a kő marad...  
 
És üzenem mindenkinek,  
testvérnek, rokonnak, idegennek,  
gonosznak, jónak,  
hűségesnek és alávalónak,  
annak, akit a fájás űz és annak,  
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:  
Vigyázzatok és imádkozzatok!  
Valahol fönt a magas ég alatt  
Mozdulnak már lassan a csillagok  
s a víz szalad, a kő marad,  
a kő marad...  
 
Maradnak az igazak és a jók,  
a tiszták és a békességesek.  
Erdők, hegyek, tanok és emberek.  
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!  
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,  
s a csillagok tengelyét olajozzák  
szorgalmas angyalok.  
És lészen csillagfordulás megint,  
és miként hirdeti a Biblia:  
megméretik az embernek fia  
s ki mint vetett, azonképpen arat,  
mert elfut a víz és a kő marad,  
a kő marad...!  
 
 
Erdélyi búcsú  
 
Egy szentgotthárdi vén fenyőre írtam  
Közületek ha őszi útra szállok,  
öreg fenyők: csak várjatok reám.  
Ha nemsokára sírva és zokogva  
majd erre jár egy árva-bús leány:  
mondjátok, hogy várjon még reám.  
 
Súgjátok meg neki,  
hogy bús-sötét erdő-magányotokba  
az útam egyszer visszatér megint,  
hogy a nyugati Dzsungel bujdosója  
könnyes szemmel Kelet felé tekint.  
 
S halkan, ahogy ment, visszatér megint.  
Ha engem majd az évek leple elfed,  
s a végtelent nagyon sokáig járom:  
a hontalan, nagy évek köd-bilincse,  
Mondjátok, hogy csak álom, hosszú álom.  
 
De hogyha, míg én messze-messze járok,  
itt hűtlen lesz hozzám egy szép leány,  
öreg fenyők, ti kedves, jó fenyők: 
akkor többet ne várjatok reám. 
  
Ki a magyar?  
 
Ki a magyar hát, cimbora?  
Te, vagy én? Vagy a harmadik?  
Nosza döntsük el szaporán,  
míg el nem süllyed a ladik!  
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,  
evezőt! Ebura fakó!  
Így csináljuk már ezer éve,  
ez hát nekünk való!  
Aztán , ha majd holt tetemünket  
kiveti a víz a partra:  
magyar leszel Te is, én is,  
a harmadik is, mind, mind, kit halva,  
bevert fejjel, némán, gyászban  
fektethetünk a ravatalra. 
  
 
Idegen tavaszban  
Ugye pajtás, ma Te is érzed:  
ez itt nem a mi tavaszunk.  
Idegen éghajlat alatt  
pusztuló gyümölcsfák vagyunk.  
Virágtalanok itt az erdők.  
Nem jó itt nekünk, Kenyeres.  
Szelek s madarak rendre jőnek,  
de egy se bennünket keres.  
Mit ér, hogy a gyümölcsfák vagyunk,  
ha lefagy rólunk a virág,  
idegen éghajlat alatt  
penész gyötör és moha rág?  
Gyökerünket keleten őrzi  
valami babonás varázs  
s ebben az idegen tavaszban  
lassan megöl a hervadás. 
 
  
Ébredj magyar!  
 
Nemzetemet dúlta már tatár,  
harácsolta török,  
uralkodott fölötte osztrák,  
lopta oláh, rabolta cseh.  
Minden szomszédja irigyelte mégis,  
mert keserű sorsa  
istenfélő nemzetté kovácsolta.  
Becsület, tisztesség, emberszeretet  
példaképe volt egy céda  
Európa közepén!  
Mivé lett most?  
Koldussá vált felszabadult honában,  
züllött idegen eszmék napszámosa!  
Megtagadva dicső őseit,  
idegen rongyokba öltözve  
árulja magát minden utcasarkon  
dollárért, frankért, márkáért,  
amit idegen gazdái odalöknek neki!  
Hát magyar földön már nem maradt magyar  
ki ráncba szedné  
ezt az ősi portán tobzódó  
sok-száz idegent?  
Ébredj magyar!  
Termőfölded másoknak terem!  
Gonosz irányba sodor  
ez a megveszekedett új történelem!  
 
 
 
Vigasztaló levél, magyarok földjére  
 
Jézus zsidó volt és zsidók voltak  
kik fölszögezték a keresztre.  
De Isten-voltát reánk hagyta  
emberséges emberekre.  
Bár latroké ma a világ  
s annak minden rablott pénze:  
sem az arany, sem az ezüst  
nem váltható békességre!  
Zűrzavar van ma a földön,  
istentelen lopás, csalás.  
De akik ezt reánk hozták:  
azok számára nincs maradás!  
Gonosz a gonoszság bére,  
ki szemetet vet: gazt arat.  
Elpusztul mind aki hitvány,  
csak a becsületes marad.  
Mert a derék embert Isten őrzi  
s Ő bünteti a bűnösöket!  
Bár Isten malma lassan őröl,  
de felőrli a szemetet!  
S lesz Krisztusban békessége  
annak, kinek lelke tiszta,  
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt,  
nem tér többé soha vissza.  
Szeretet s nem gyűlölködés,  
tisztesség és nem csalás:  
a magvető munkájára  
ez hoz csupán jó aratást!  
Tanulj ember, tanulj magyar,  
az élet ma oskola!  
Ki szeretetből levizsgázik,  
annak lesz csak jó sora!  
A hitványat, mint a pelyvát  
jóféle szél tova fújja,  
míg az igazat megőrzi  
az Úristen akarata.  
Egyszerű kis versikémet  
vidd el jó szél szép hazámba,  
hogy aki szavát megérti,  
legyen annak vigaszára!  
  
  
 
  
 
  
  
  
   |