Wass Albert: Hagyaték

"Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen

népe és nemzete vagyunk! Elhagyta-e az Úr valaha is

azokat, akik obenne bíztak, akik az Ő törvényei

szerint éltek, akik az Ő parancsolatait követték?

Soha! Az Úr nem hagyta el az Ő magyarjait! A magyarok

hagyták el az Urat! Térjetek vissza hozzá, s Ő

megvédelmez benneteket, magosra emel, de tudjátok is

ezt, lássátok magatok elott a boldogságos szép

jövendot, amit az Úr számotokra készített, lássátok,

magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a

lélek s a lélekkel együtt pusztul a nép."

"Nem sokaság, de lélek végez csoda dolgokat

Nem nyelv teszi az embert. Az ember lelke emeli rangra

a nyelvet, vagy taszítja az útszéli árokba, a

használat erkölcsi mércéje szerint. Ne féljetek . A

magyar lélek él. Teremto Istenünk működik benne és

általa. Ne csüggedjetek. Gondozzátok csak hűséggel a

mustármagvakat."

"A nemzet nem számokban él, de lélekben."

"Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz,

az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem

önmagában. S az ilyen számra nincs szabadság. A vékony

hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában."

"Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív

kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az írás?

Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság

szabadokká tészen! Mitol szabadít meg? Hát a

tudatlanságból eredo bajoktól meg nyomorúságoktól."

"Mert az Úr nem a hegyek tetején ül s nem is

valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja,

hanem bennünk él és bennünk dolgozik. Isten a mi

életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól

hozzánk."

VIRÁGTEMETÉS

Kolozsvár, 1927

Annak, aki velem temetett.

   ELŐHANG

     Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
     És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
     De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
     És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
     És jött az első szél: és nem döntötte össze.
     És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
     És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
     És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.
     És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
     És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel, – mikor a hervadás leszáll
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezőkre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, – de kétszer hullanak a levelek...

 Üzenet haza

 
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra,
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kő marad,
a kő marad...!


Erdélyi búcsú

Egy szentgotthárdi vén fenyőre írtam
Közületek ha őszi útra szállok,
öreg fenyők: csak várjatok reám.
Ha nemsokára sírva és zokogva
majd erre jár egy árva-bús leány:
mondjátok, hogy várjon még reám.

Súgjátok meg neki,
hogy bús-sötét erdő-magányotokba
az útam egyszer visszatér megint,
hogy a nyugati Dzsungel bujdosója
könnyes szemmel Kelet felé tekint.

S halkan, ahogy ment, visszatér megint.
Ha engem majd az évek leple elfed,
s a végtelent nagyon sokáig járom:
a hontalan, nagy évek köd-bilincse,
Mondjátok, hogy csak álom, hosszú álom.

De hogyha, míg én messze-messze járok,
itt hűtlen lesz hozzám egy szép leány,
öreg fenyők, ti kedves, jó fenyők:
akkor többet ne várjatok reám.